A kezdetek
A módszert Frederick Matthias Alexander (1869-1955) ausztrál származású színész, előadóművész fejlesztette ki az 1900-as évek elején. Fellépései során légzési- és beszédproblémái támadtak. A színpadon folyton elment a hangja, ilyenkor napokig gyötörte rekedtség. Az orvosi kivizsgálásokon semmilyen szervi elváltozást nem találtak nála. Azt tanácsolták neki, előadásai között ne beszéljen, pihentesse hangszálait. Ennek hatására panaszai ideiglenesen megszűntek, amint azonban újra színpadra lépett, fellépése végére ismét jelentkeztek a tünetek.
Frederick Matthias Alexander – a módszer kifejlesztője
F. M. Alexander a következőt feltételezte:
„Ha a hangom tökéletes volt az előadás kezdetén, ám a végére annyit romlott, hogy szinte meg sem tudtam szólalni, jogos a következtetés, hogy én csináltam valamit az est folyamán, és az a bajok oka.”
Orvosa egyetértett vele, de nem tudta megmagyarázni a jelenséget, ezért Alexander úgy döntött, ő maga jár utána.
Tükrök segítségével figyelte önmagát szavalás közben, és felfedezte, hogy túlságosan megfeszíti nyakát és ezzel egész testét. Ezen a felfedezésén felbuzdulva éveken át tartó önmegfigyelésbe kezdett, amelynek eredményeként fokozatosan kidolgozott egy átadható, tanítható módszert a hasonló problémák megelőzésére. Ezt lett az Alexander-technika.
A módszer alkalmazása révén összességében is jobb előadóvá vált, így művész kollégái sorban keresték fel segítségért. Fivérével folyamatosan fejlesztették a módszert. Ahogy a hangsúly a hangképzésről az egész test reakciói felé tolódott, praxisuk egyre nőtt, és egyre több orvos küldte el betegeit az Alexander testvérekhez.
Módszerét, amely kivívta a kor értelmiségének elismerését is, a következő évtizedekben Ausztrálián kívül Angliában és az Egyesült Államokban is nagy sikerrel oktatta.
F. M. könyveihez kora nagy gondolkodói írtak előszót, mint John Dewey, Nikolaas Tinbergen, George Bernard Shaw.